Nynorsk nyelv
A nynorsk (szó szerint „újnorvég”) egyike azon két hivatalos nyelvnek, amelyek együttesen alkotják a norvég írásos nyelvet. A másik nyelv a bokmål. 1929 előtt a nynorsk neve landsmål volt. A landsmål hivatalos formája lett a norvég írásnak az úgynevezett „Jamstellingsvedtaket” által, határozat amelyet a Storting 1885-ben hozott. A nynorsk alternatívája lett a riksmål-nak, amelynek írott formája majdnem azonos volt a dán nyelvvel. A landsmål neve, a Storting 1929-ben hozott újabb határozta szerint nynorsk lett. Még ma sem létezik egységes „nemzeti norvég”.
A nynorsk mint írott nyelv a 19. század közepétől fejlődött ki. Nyelvpolitikai szempontból ebben az időben szükségessé vált a norvég nyelv státuszának helyreállítása, mivel a dán–norvég unió időszaka alatt csak a dán írást használták. Ivar Aasen nyelvész tézise az volt, hogy egy valódi norvég nyelv fennmaradt a falusi környezetben. A hegyvidéki táj korlátozta a kommunikációt és ellensúlyozta a különböző régiók közötti nyelvi hatásokat. Aasen szerette volna tanulmányozni a nyelvet az egész országban, ezért számos hosszú vándorutat tett, melyek során feljegyezte a népnyelvet.
Négy év kutatás után Ivar Aasen 1848-ban kiadta a Det norske Folkesprogs Grammatik (A norvég népnyelv nyelvtana) című könyvét. Ezt követte 1850-ben az Ordbog over det norske Folkesprog (A norvég népnyelv szótára), majd 1853-ban a Prøver af Landsmaalet i Norge (Norvég terepi tesztek) című könyve, amelyben szerepelt Aasen javaslata egy új norvég nyelvű írott nyelvre, mint rekonstruáló kompromisszum főleg a nyugatnorvég (Vestlandet) nyelvjárások között.
Norvégiában érdeklődés mutatkozott a nemzeti kultúra fejlesztésében, például Edvard Grieg népzene inspirálta kompozícióival, valamint Henrik Ibsen és Bjørnstjerne Bjørnson munkáival, amelyek fontos szerepet játszottak a norvég irodalom kialakulásában. 1907 előtt azonban a legtöbb írott mű a dán helyesírást követte.
1869-ben elfogadták a svéd Å betűt mint alternatív írását az AA (ó) hangnak, s ez 1938-ban kötelezővé vált.
1885-ben a nynorsk/landsmål egyenjogú lett a dán-norvég riksmål nyelvvel Norvégiában. A Biblia már 1889-ben megjelent nynorsk nyelven, 15 évvel korábban, mint bokmål írással.
1907-ben, röviddel a Svédországtól való függetlenné válás után (1905. június 7.), megreformálták a bokmålt norvég írásmódra, a dán helyesírás helyett, és 1929-ben fogadták el a jelenlegi semleges neveket: bokmål, illetve nynorsk.
Az 1938-as nyelvújítás következtében szükségessé vált az összes tankönyv kicserélése, így a helyi önkormányzatok úgy döntöttek, hogy már 1943-ban a diákok egyharmada részesült nynorsk nyelvű oktatásban.
A norvég állam nyelvpolitika célja 1910-től az volt, hogy a két nyelvváltozat megközelítse egymást egy úgynevezett samnorsk nyelvben Moltke Moe kezdeményezése szerint. Ez azonban erős ellenállást váltott ki különösen a bokmål-pártiak részéről, komoly konfliktusokkal különösen az 1950-es és 1960-as években. A konfliktusok csökkentésére hozták létre az 1960-as években az úgynevezett „Nyelvi békebizottságot”. 2002 óta a koordinációs kampány hivatalosan befejeződött, és semmilyen kísérlet nem történt arra, hogy politikai úton egyesítse a két fajta írást.
A norvég nyelvi konfliktus idején egyes csoportok arra törekedtek, hogy még jobban kiemeljék a nyelvformák egyediségét. Egyesek a høgnorsk, a jelenlegi nynorsk-nál konzervatívabb forma hívei, míg mások inkább egy konzervatív bokmål „riksmål” mellett szállnak síkra. A nynorsk nyelvileg „tisztább”, mint a dialektusok, amelyekben gyakran fordulnak elő dán és német elemek.
A nynorsk mint írott nyelv a 19. század közepétől fejlődött ki. Nyelvpolitikai szempontból ebben az időben szükségessé vált a norvég nyelv státuszának helyreállítása, mivel a dán–norvég unió időszaka alatt csak a dán írást használták. Ivar Aasen nyelvész tézise az volt, hogy egy valódi norvég nyelv fennmaradt a falusi környezetben. A hegyvidéki táj korlátozta a kommunikációt és ellensúlyozta a különböző régiók közötti nyelvi hatásokat. Aasen szerette volna tanulmányozni a nyelvet az egész országban, ezért számos hosszú vándorutat tett, melyek során feljegyezte a népnyelvet.
Négy év kutatás után Ivar Aasen 1848-ban kiadta a Det norske Folkesprogs Grammatik (A norvég népnyelv nyelvtana) című könyvét. Ezt követte 1850-ben az Ordbog over det norske Folkesprog (A norvég népnyelv szótára), majd 1853-ban a Prøver af Landsmaalet i Norge (Norvég terepi tesztek) című könyve, amelyben szerepelt Aasen javaslata egy új norvég nyelvű írott nyelvre, mint rekonstruáló kompromisszum főleg a nyugatnorvég (Vestlandet) nyelvjárások között.
Norvégiában érdeklődés mutatkozott a nemzeti kultúra fejlesztésében, például Edvard Grieg népzene inspirálta kompozícióival, valamint Henrik Ibsen és Bjørnstjerne Bjørnson munkáival, amelyek fontos szerepet játszottak a norvég irodalom kialakulásában. 1907 előtt azonban a legtöbb írott mű a dán helyesírást követte.
1869-ben elfogadták a svéd Å betűt mint alternatív írását az AA (ó) hangnak, s ez 1938-ban kötelezővé vált.
1885-ben a nynorsk/landsmål egyenjogú lett a dán-norvég riksmål nyelvvel Norvégiában. A Biblia már 1889-ben megjelent nynorsk nyelven, 15 évvel korábban, mint bokmål írással.
1907-ben, röviddel a Svédországtól való függetlenné válás után (1905. június 7.), megreformálták a bokmålt norvég írásmódra, a dán helyesírás helyett, és 1929-ben fogadták el a jelenlegi semleges neveket: bokmål, illetve nynorsk.
Az 1938-as nyelvújítás következtében szükségessé vált az összes tankönyv kicserélése, így a helyi önkormányzatok úgy döntöttek, hogy már 1943-ban a diákok egyharmada részesült nynorsk nyelvű oktatásban.
A norvég állam nyelvpolitika célja 1910-től az volt, hogy a két nyelvváltozat megközelítse egymást egy úgynevezett samnorsk nyelvben Moltke Moe kezdeményezése szerint. Ez azonban erős ellenállást váltott ki különösen a bokmål-pártiak részéről, komoly konfliktusokkal különösen az 1950-es és 1960-as években. A konfliktusok csökkentésére hozták létre az 1960-as években az úgynevezett „Nyelvi békebizottságot”. 2002 óta a koordinációs kampány hivatalosan befejeződött, és semmilyen kísérlet nem történt arra, hogy politikai úton egyesítse a két fajta írást.
A norvég nyelvi konfliktus idején egyes csoportok arra törekedtek, hogy még jobban kiemeljék a nyelvformák egyediségét. Egyesek a høgnorsk, a jelenlegi nynorsk-nál konzervatívabb forma hívei, míg mások inkább egy konzervatív bokmål „riksmål” mellett szállnak síkra. A nynorsk nyelvileg „tisztább”, mint a dialektusok, amelyekben gyakran fordulnak elő dán és német elemek.
Ország
-
Norvégia
Norvégia (norvégul: Norge (bokmål), Noreg (nynorsk); északi lappul: Norga), vagy hivatalos nevén a Norvég Királyság (norvégul: Kongeriket Norge (bokmål), Kongeriket Noreg (nynorsk); északi lappul: Norgga gonagasriika), egy skandináv ország Észak-Európában. Az ország szárazföldi határát keleten Svédország, északkeleten Finnország és Oroszország jelenti, míg délen a Skagerrak tengerszoroson át Dániával van vízi összeköttetése. Az állam a Skandináv-félsziget nyugati és északnyugati részét teszi ki, amelyhez hozzátartozik a Jan Mayen-sziget és a Spitzbergák területe, továbbá külbirtokai az I. Péter-sziget az Antarktisz közelében és a Bouvet-sziget az Atlanti-óceán déli részén. Norvégia továbbá igényt tart a Maud királyné földre, amely azonban az Antarktisz-egyezmény hatálya alá esik, így nemzetközileg nem elismert. Az ország területe négyzetkilométer, mellyel a világ 67. és Európa 6. legnagyobb országa. Területe gyéren lakott, óceáni partszakasza a fjordjairól ismert.
Norvégia a skandináv térséggel együtt a világ legfejlettebb térségét alkotja az információs társadalom, az emberi jogok és a jövedelmi egyenlőség területén. Emberi fejlettségi indexe (HDI) alapján a legfejlettebb állam a Földön. HDI besorolása: nagyon magas. Társadalmi berendezkedése alkotmányos monarchia és képviseleti demokrácia, ahol a norvég alkotmány értelmében a hatalmi ágak megoszlanak a parlament, azaz a Storting, a kabinet és a Legfelsőbb Bíróság között. Államfője az ország királya, V. Harald. A bennszülött Számik bizonyos mértékű önrendelkezése van a számi parlamenten keresztül. Norvégia volt az egyik alapítója a NATO-nak, továbbá tagja az Európai Szabadkereskedelmi Társulásnak, az Európa- és az Északi Tanácsnak, az Európai Gazdasági Térségnek, a WTO-nak, OECD-nek és a schengeni övezetnek is. Fővárosa és egyben legnagyobb városa: Oslo.